A cél röviden: Vaskapu-szoros, transizé (-semenic, -apuseana, stb) szerpentinek és környező hegyek bemotorozása. Hogy melyik szerpentin, arra voltak ötletek, de végül helyszíni spontán döntésre bíztuk.
Az első km-ekről nem sokat lehet írni, délelőtti indulás, végtelen hosszú autópálya (~450km), monoton brummogás, kamionok, tankolás, brummogás, kamionok. Határon szemtelen előresuhanás (amiért szinte jogos is volt az egyik autós beszólása, utólag is bocsi!) majd a túloldalon folytatódott az autópálya.
Első “izgalmasabb” esemény csak annyi volt, hogy a gps lehozott a pályáról Temesvár előtt (gondolom újratervezte), én meg csak pislogtam, hogy milyen “lassú” utakra hozott. Nyilván kesztyűben, vezetés közben nem sok esélyem volt kideríteni, hogy miért is (később kiderült, hogy torlódást kerültünk), de sebaj, így legalább volt esélyünk valami ebédet keríteni, amit nem sokkal később egy útszéli csinos büfében meg is ejtettünk. Cukrászda és hamburgerező egyben, lehet ennél jobb kombináció?:)
Így esett, hogy az utazás első fényképe egy buci lett:
Innen kezdett izgalmasabb lenni táj, a messzeségben már felsejlettek a hegyek (így utólag a térképet böngészve talán pont a Semenic, amit egy későbbi napon…na de ne rohanjunk előre!:), majd elérkeztünk a kanyargósabb szakaszokra, erősen közeledve a napi végcélunkhoz. Cs. nem tudta megállni, robogott is előre kanyarokat vadászni a szerpentines utolsó km-ekre 🙂
Ómoldova (Moldova Veche) települése a Duna parton volt kiszemelve a találkozási pontnak, ahol Sz. is csatlakozott hozzánk Kolozsvárról. Ő kicsit korábban érkezett, így volta ideje a Duna parton nézelődni, pihenni, feltérképezni a kompot. Na mi sem siettünk tovább érkezésünk után. Üdvözöltük egymást, megcsodáltuk mociját (ő már látta a mienket egy korábbi utunk során), dumáltunk, jó volt újra találkozni!
Innen már csak egy dolgunk volt, valahol a közelben találni egy szállást.
Azt már Sz. korábban kiderítette, hogy a másnapi tervezett kompolással lehetnek gondok, mert bár otthon épp majdnem tetőzött az árvíz, itt még csak várják, méghozzá úgy, hogy a tározóban lejjebb engedték a vizet, így a komp nem is tudott közlekedni aznap. Reméltük, hogy majd másnap, de ezt nem tudták megmondani előre: érdeklődjünk reggel.
Szállásunk kicsit lentebb, Lászlóvárán (Coronini) találtuk meg, de épp csak átvettük a kulcsokat, le sem pakoltunk és már mentünk is egy kiszemelt étterem felé, hogy együnk egy jó vacsit. Ehhez fel kellett menni a hegyre és a fel itt bizony igen meredek és kanyargós utcákat jelentett, volt egy kis Horvátország utánérzésem (amikor az egyik szálláshoz szürreálisan meredek utcácskán kellett felhajtani), de azért ezek rendes utcák voltak, lehetett menni és fent a lemenő nappal elköszönő Duna panorámája miatt amúgy is megérte volna feljönni.
Az egyik kilátópontos kanyarban cseh motorosokkal találkoztunk, majd cseh autósokat láttunk. Micsoda véletlen! De igazán akkor lepődtünk meg, amikor a kis hegyi településre beérve még több csehvel találkoztunk, majd kiderült, hogy a kiszemelt étterem (helyette inkább kocsma) ugyancsak leginkább egy cseh söröző 🙂 Egy egész cseh világba csöppentünk, ami utólag, kicsit utánaolvasva már nem is annyira csoda.
Szenthelena-t (Sfânta Elena) … protestáns cseh telepesek alapították, akiket mint famunkásokat csaltak ide, jórészt hamis ígéretekkel.
2002-ben 519 lakosából 506 volt cseh
Kicsit bántuk, hogy motorral voltunk, de szerencsére volt alkoholmentes sör, na és persze az elmaradhatatlan mics 🙂
Jóllakottan már csak le kellett gurulni vissza a szállásra, ahol előkerült az elvitelre kért normál konzerv sör, meg a Sz. által utaztatott whiskey is kinyílt 🙂
Fontos tanulság szálláskeresésnél: ha három pasi keres szobát, akkor praktikus ha három ágy is van, de ha már mégsem, legalább a takaró legyen külön… 😀
Leave a Reply