Az ébredés időpontja adott volt, részben mert a reggeli 8-9 közöttre volt kiírva, részben mert az első látnivalónk – mely kb 40 perc sétára volt – csak 10 kor nyitott. Egészen ideális összhang 🙂
A reggelihez még előző este kitöltöttünk egy kis cetlit, arról, hogy mit is kérünk. Legalábbis az alapján, ahogy a google többé-kevésbé lefordította. Igazából elképzelésünk sem volt, hogy hányat lehet ikszelni, milyen adagot és pontosan milyen kaját is jelent mindaz, ami fel van sorolva. Szóval bőségesen pipáltunk, max majd nem tetszik nekik 🙂
Reggeli előtt még volt egy kis időnk szétnézni az apartman közvetlen környékén: hátul oliva liget, a kertben pedig narancs és citrom fák (de valahonnan egy datolyaszilva is előkerült). Már nagyon unhatják a narancsot, hogy hagyják a földre hullva elrohadni :/
Hát a reggeli nem pont olyan lett, mint amire számítottunk :S A nápolyit leírás alapján gofrinak tippeltük, a ropogós sós izét már nem is tudom minek, a sütiket meg…hát még a booking-on is áradoztak, hogy milyen finom a reggeli süti, nekünk meg kihoztak egy kis … mixet… 🙁 Igaz, hogy sok féle volt, de milyen már, hogy két embernek hoznak úgy, hogy kb mindegyikből csak egy darab van. Hát nem ismerik a magyarok éhségét?!?!? 🙂 Egyetlen piros pont, hogy eléggé házinak tűnt.
Sebaj, majd szerzünk valamit útközben (egyébként az édesebbek eléggé laktatóak voltak még így kis adagban is).
Immár fényes nappal, sokkal barátságosabb környezetben sétáltunk tovább az alig 2.5km-re lévő Necropoli di Anghelu Ruju bejáratához, a tervezettnél még egy kicsit gyorsabban is, 5 perccel nyitás előtt. A kerítés és a lakat kint tartott minket és némi aggodalommal töltött el, hogy sehol senki. Vajon tényleg kinyit ma? 10 perccel 10 után sem voltunk ebben biztosak, mert egy turistákat hozó autón kívül továbbra sem volt semmi nyoma. Már épp telefonálni készültem, na meg arra, hogy egy árva kukkot sem fogok érteni abból, amit olaszul karattyol a túloldal, ha egyáltalán felveszi, amikor nagy svunggal begurult egy autó és kiszállt belőle egy hölgy, határozottan a bejárati kapu felé igyekezve. Huh, kár volt izgulni 🙂
Kezdődhetett a “sír háborítgatás”, már ha ezek tényleg azok voltak valahol a bronz korszak környékén. Egy kicsit bizarr érzés bekúszni a szűk nyílásokba, tudván, hogy ott valakik örök nyugodalmukat aludták, de azért elég izgi is 🙂 Egy nagy füves placc, ahol ha nem nézel a lábad elé, könnyen egy lyukban találod magad. Egy-egy ilyen nyílás aztán a föld alatt további apró termekben folytatódott. A bejárat szűk és néhol extra nehezítéssel volt ellátva, mint pl egy méretes megkerülhetetlen tócsa. Volt ami már teljesen beszakadt és kívülről szépen átlátni, volt, amiben pedig még oszlopok is tartották a mennyezetet. Najó, a csontváz a második lyukban nem volt annyira jó poén 🙂
Külön mókás volt, amikor a német gyerkőcök felfedezték, hogy nekünk van fejlámpánk és onnantól folyamatosan karattyoltak nekünk, meg hívtak, hogy menjünk velük, mutatnak valamit, világítsunk! Az egy percig sem zavarta őket, hogy a felét sem értjük a mondókájuknak 🙂
Következő állomásunk attól is függött, hogy hogyan jutunk oda. A mai szállás és a hozzá közel eső látnivaló kb 12km gyaloglásra van, melynek nagy része a nem túl izgalmas mezőgazdasági területek között vezetett volna, így felmerült, hogy ha esetleg egy szakaszt le tudunk vágni mondjuk busszal vagy stoppal, akkor inkább a tengerparton sétálva közelítenénk meg. A busz gyorsan kiesett, mivel valamikor délután 3-kor ment volna a következő, majd elhangzott a mondás, hogy ha 10 percen belül megáll egy autó, akkor azzal, egyébként nekilódulunk gyalog. Amilyen mázlisták vagyunk, 5 perc se telt el és alig 6-7 mosolygó, ám de meg nem álló sofőr után félrehúzódott egy kis autó, benne egy ürgével, aki csak annyit kérdezett, hogy Alghero? Bólintottunk és már nyílt is az ajtó. Csak menet közben derült ki, hogy ő egy kukkot nem tud angolul vagy németül, mi pedig olaszul. Nem vagyok benne biztos, hogy ugyanarról beszélgettünk 🙂
Amikor jeleztem, hogy megállhatnánk már, mert túlment azon a körforgalmon, ahol mi a másik irányba mennénk, csak erősködött, hogy maradjunk. Na ez már nem tetszett. De végül csak pár száz méterrel arrébb, egy piacnál állt meg, utólag azt mondanám, hogy épp bevásárolni ment ő is. Így gyönyörködhettem végül a szebbnél szebb sajt gurigákban Alghero piacán 🙂
Távolságban pedig csak egy kis plusz tengerpartot adott a történethez, amit cseppet sem bántunk. Az már jó jel volt, hogy voltak pancsolók a vízben. Na nem sokan és nem túl bátran, de akadtak. Mi is tervezünk fürödni!
Az meg ott szemben a mai szállásunk valahol a parttól kicsit beljebb. Akár át is úszhatnánk 🙂
Két opciónk volt a sétára, vagy közvetlenül a parton megyünk a homokban, vagy kicsit kintebb, az út közelében egy sétányon. Előbbi szebbnek tűnt, de a homok azért eléggé megnehezítette volna a dolgunkat és azt is tudtuk, hogy nem tudunk végigmenni a parton, mert lesz kikötő, szikla, stb. így a mezítlábazás sem igazán opció. Így marad a sétány, ami egyébként elég hangulatos volt és gyakran lehetővé tette, hogy átkukucskáljunk a védett homokdűnén átmászva (szigorúan a kijelölt pallókon) a tenger felé.
Fertiliába, a következő településre egy hídon keresztül érkeztünk, melyről remekül látszódott a kikötője ill. a régi, római kori hídja.
Ezt a hajót pedig csak a neve(/felirata) miatt rakom ide. Na nem a hirdetés, hanem ott jobbra fent:
Rövid városnézés a Plaça de Sant Marc téren, visszatekintés a “honnan jöttünk” és előretekintés a “hova megyünk” részekre.
Majd innen jöttek a még szebb és még izgalmasabb tengerparti szakaszok, immár település nélkül. Bozótos, erdős, sziklás, homokos ösvények, amiben úgy el lehet gabalyodni, ahogy csak… mi is tettük 🙂 Ebben a szúrós, tövises bozótos, pálmás növényzetben mindenfelé megy ösvény, legalábbis egy darabig, de aztán úgy tűnik a soha nem látott kecskék is feladták, mert az út véget ér látszólag. Vissza persze nem fordulunk, hasztalan is lenne, úgysem tudjuk, honnan jöttünk és jobb alternatíva se nagyon van. Így azért rendesen meg lettünk szurkálva…
… hogy aztán kiérjünk ismét egy civilizáltabb vidékre, egészen pontosan egy tengerparti kempingbe. Nem bántuk, jól esett már egy kis frissítő, így kikértük az első citromos sörünket, én meg még egy desszertet is hozzá (mondván, hogy majd később, vacsira eszünk rendeset), stílszerűen egy tengerre néző teraszon.
Következő állomásunk a tengertől picit eltávolodva Nuraghe Palmavera, azaz a bronzkori város maradványai. Na, kérem, ez olyan, mintha a piramisoknál járna az ember, csak épp itt minden kerek. Legalább a derékszögekkel nem kellett vacakolni! 🙂 A komplett kis városkának mindössze a negyede maradt fenn, de abból nekem úgy tűnt, hogy minden négyzetcentijét felhasználták. Vagy kerek építmény, vagy folyosó köztük és tényleg minden íves volt. Mintha mindig hozzátoldottak volna az előző építményhez még egy kis búbos kemencét. Jó, a kerek forma és így a csúcsos kupola érthető, így legalább megmaradt a tető, de hogy miért ilyen sűrűn…?!
A hasonló Nuraghe-okból egyébként több mint 7000 db van a szigeten (és feltételezések szerint 10e-nél is több volt), bár a legtöbbje azért nem ennyire sűrűn és/vagy jó állapotban.
Miután jól kinézelődtük magunkat, nem volt más hátra, minthogy felkeressük a szállásunkat, még mindig sétálva. Kicsit korábban érkeztünk, mint ahogy azt jeleztük a szállásadónak, ráadásul volt némi kommunikációs gubancunk is (telefonszámra kérte az igazolványok képét, de én biza nem küldök külföldön mms-t, ill. telefonáltunk is angolul, de nem vagyok benne biztos, hogy mindig értettük is egymást. Végül a whatsapp megoldott mindent is). A szállás elfoglalásában még egy kertésznek tűnő emberke is segített, legalábbis annyiban, hogy a kaput kinyitotta nekünk (angolul egyáltalán nem beszélt), de miután követtük tovább, gyorsan megfordult és visszatessékelt a kinti kulcsszéfhez, hogy nyissuk ki (aminek a kódját akkor még nem tudtuk). Gondolom amolyan ellenőrzés, hogy tényleg jogosultak vagyunk-e bejönni. Szerencsére közben visszahívott a házigazda és elmondta a kódot, meg azt is, hogy hol találjuk a szobánkat.
Még bőven világos volt, így nem is volt kérdés, hogy lenézünk a tengerpartra, de most már csak fürdőruhában. 21 fokosnak írták, mi az nekünk!?!? Búvár pipa, szemüveg bekészítve, kicsit távolabb sétálva a strandolóktól…upsz…ez azért jó hideg! De ez nem lehet akadály, hamarosan már a halakat lesegettük a vízben. Mondjuk rajtuk kívül sok látnivaló azért nem akadt, de a gyönyörű homokos tengerparti strand vélhetőleg nem is arról híres. Azért láttunk kerek, hosszúkás, csíkos, kisebb és nagyobb halakat is, ill. egy magányos tengerisünt.
Amikor már kellőképp szétfagytunk a hullámok között, gyorsan visszamentünk a közelben lévő szállásunkra lefürödni és újra felöltözve felfedezni a közeli tengerparti tornyot (amit már Alghero-ból is láttunk) a naplementében, valamint keríteni valami kiadós vacsorát.
A torony meglepetésünkre “lakótorony”, legalábbis valaha foglalható volt szállásként. Egyik irányból kerítés és kapu zárta le, de a másik irányból kifejezetten gyalogosoknak szánt (és táblával jelzett) ösvény levitt a tengerpartra, így a toronyhoz is. Nyilván bemenni nem lehetett, de itt-ott megtalálható a neten. Szerintem többet is ki lehetett volna hozni belőle…
Kellően ránk sötétedett, amikor is visszaértünk a strandra és a kiszemelt étteremhez, ami mellesleg a környéken az egyetlen. Vészjóslóan sötét volt bent is, épp csak a tulajdonos és pár barátja (?) beszélgettek a teraszon. Hiába írta a google maps, hogy még legalább egy órán át nyitva lesz, valójában a konyha már 16-kor bezárt és a 4km-re lévő másik éttermen kívül a tulajnak se volt ötlete, hol kapnánk valami ételt. Szerencsére volt olyan jó fej, hogy két csomag csipszet és egy üveg bort (kb ez volt a teljes kínálat) eladott nekünk, így csöppet megszeppenve és korgó pocakkal ezt fogyasztottuk el a tengerpart egy másik, bezárt bár teraszán. (majd a szálláson utánaküldtünk egy-egy zacskós levest is).
Leave a Reply