Harmadik napunk feszesebb tempóban indult, hiszen a tervek szerint el kellett érnünk egy buszt, amivel elérünk egy tárlatvezetési időpontot, de előtte még vásárolni kell a boltban, hogy ma már ne maradjunk ebéd nélkül és a bolthoz még el is kellett sétálni, mintegy 40 perc alatt. Azért a szálláshoz tartozó bekészített “zacskós” reggelit egy kávéval kényelmesen elfogyasztottuk az ágyban (csomagolt croissant, kekszek, piskóta, stb.).
A kulcsot a felvételi procedúra fordított sorrendjében terveztük, csak a telefonon lediktált kódra már egyikünk sem emlékezett, így azért kellett némi próbálkozás, mire kinyílt a kulcsszéf doboza (szabadulószobás tapasztalatok előnyben:). Némileg meglepődve tapasztaltuk, hogy a száradni kiteregetett fürdős cuccunk vizesebb volt, mint a teregetés pillanatában, de aztán a búvárszemüvegben megbúvó pár centi víz lebuktatta az éjszaka sunyiban eleredő esőt. Szerencsére reggel már nem esett, az utunk elején is csak egy méretes tócsa emlékeztetett rá, hogy ebből még akár dagonya is lehetne a bolt felé vezető földúton. Nem volt. Ellenben nagyon hangulatos olíva liget annál inkább.
A boltot sikeresen megtaláltuk pár perc késéssel a tervezett időhöz képest, de a google vélemények által beígért csodás szendvicseknek nyomát sem találtuk, míg nem egy pillanatban, amikor a csemegepultnál nézelődtünk, meg nem szólított minket az eladó: “Sandwich?” Több se kellett, már mutattuk is, hogy melyik péksütibe, milyen felvágottat, milyen sajttal kérünk, és a gyár beindult 🙂 Még így is hamarabb végeztünk, így a közelben lévő buszmegállóban volt bőven időnk aggódni azon, hogy vajon tényleg jár-e aznap (nyilván menetrend egy szál sincs kint, de legalább buszmegálló tábla volt), jó helyen állunk-e, le kell-e inteni, vagy úgyis megáll, stb, stb. Közben az eső is elkezdett szemerkélni, ami nem volt annyira a kedvünkre (noha az előrejelzés valóban ígért ilyesmit). Aztán alább hagyott, majd újra, majd megint elállt. Az egyik ilyen szünetben jött egy bringás csapat (német nyugdíjasoknak tűntek) jól beöltözve eső ellen, voltak vagy húszan, megálltak és elkezdték levedleni az esőkabátokat magukról. Mire megérkezett a vége és befejezték, újra elkezdett cseperegni… Nekünk a busz és a barlang jelentett reményt.
Nem sokkal később a mi buszunk is befutott, picit bénáztam az online megvásárolt jegy érvényesítésével, de a sofőr türelmesen segédkezett. Irány a másik félsziget legtávolabbi csücske!
A célunk nem más volt, mint a Neptun barlang, ami egy elképesztő cseppkő barlang a 110m magas függőleges tengerparti szikla tövében. Éppen ezért a megközelítése sem egyszerű: vagy hajóval, vagy gyalogosan egy 654 lépcsőfokból álló szikla peremére kialakított folyosón keresztül. Külön regisztrálni kellett időpontot a lépcsőzéshez (amire önmagában 20-25 percet írnak lefelé, hát még felfelé…), majd pedig az óránkénti vezetés keretében sétáltuk végig a barlang termeit.
Bent folyosók, termek, tengerből “befolyó” tavak, álló, függő, összeérő és úgy általában mindenféle méretű, formájú cseppkövek sokasága közt sétáltunk vagy 40 percet angol és olasz idegenvezetéssel.
Aztán pedig visszamásztunk a szikla tetejére a bejárathoz, ahol két választásunk volt: vagy elhagyjuk a félszigetet az egyetlen, délben induló busszal, vagy gyalogolunk. Utóbbiért jöttünk. A félsziget csücskén lévő világítótorony megközelítése sajnos kudarcba fulladt, katonai terület révén jól elzárták. Hasonlóképp a kiszemelt keleti parton húzódó ösvény, aminél kerítés ugyan nem volt, nem úgy mint néhány jól értelmezhető tábla az elején – miszerint se autóval, se gyalog ne menj be -, melyek finoman azt sugallták, hogy nem kéne arra mennünk. Így maradt a nyugati parton a torony mellett a strandig vezető út, majd onnan keresztbe át és fel a keleti parti sziklák tetejére.
Innen pedig az előző napról ismert “kecskeösvényeken” végig a part mellett hol magasan, hol még magasabban. A térkép szerint csak ösvény van erre, mégis találtunk egy halovány jelzést egy-egy kék festéknyom formájában itt-ott a kövön (ami csak azért vicces, mert később mentünk olyan úton, ami hivatalosan is turistaösvény, mégse volt értelmezhető, követhető jelzése sehol se). Ezek a kék jelölések nagy segítségünkre voltak, mert egyébként tényleg annyi pici útnak tűnő járat van, hogy simán elkavar az ember és egy kiadós bozót közepén találja magát. Közben az eső is megviccelt minket, épp csak annyira eredt el, hogy jól összevizezze a sziklákat, de aztán szerencsére el is állt gyorsan.
Ebédünket a csúcs közelében fogyasztottuk el egy malomkő szerű “asztalon” pazar kilátással a tengerre, szédítő magasból, szédítő bolti szendvicsünkkel.
Lefelé már kicsit neccesebb volt, úgy tűnik, a kék jelzés csak odaútra van. Itt az egymásra rakott kövek, mint útjelölők voltak többé-kevésbé segítségünkre (végre tényleg volt értelmük), de azért nem egyszer elkavartunk és csak némi korrekció után jutottunk vissza az “útra”. Közben csúszós sziklákon botorkáltunk, bokrokon akadtunk fel, hol vészesen megközelítettük a sziklák szélét, hol beljebb haladtunk, de igazán csodálatos kilátás mentén. Innen már messziről látszódott az út, amit el kéne érjünk, hogy utána normál, jól járható ösvényen haladhassunk.
Végül elértük a már jelöltnek számító “bicikli” utat, ami elsőre kicsit olyan volt, mintha a Mars egy szeletét helyezték volna ide. Mindenesetre bringaútnak hívni azért elég erős 🙂
Egy hosszabb alattomos emelkedő következett, mellyel ugyan elslisszantunk két magasabb pukli között, de azért így is elég fárasztó volt és itt derült ki, hogy teljesen kifogytunk a vizünkből, az útból pedig bőven volt még hátra. Így már nem csak az idővel futottunk versenyt (hogy elérjük a reptér felé az utat lerövidítő buszt), hanem praktikusan valami vízlelő helyet is kéne találni. Az egyik öbölre a térkép mutatott egy bárt, ami több volt, mint erős motiváció. Már elképzeltük, ahogy 4-5km múlva ismét citromos sört kortyolgatunk a homokos tengerparton ücsörögve… hmm… mondanom sem kell, hogy szinte még nyoma sem volt (na jó, egy összedőlt fa tákolmány lehet, hogy a nyoma volt…). A közeli kemping is már bezárt idénre, hiába voltak még ott autók, embert egy darabot se láttunk. Végső elkeseredésben még a csengő gombjait is sorra nyomtam, de az irodából jelentkező hölgy elkeserített: esélytelen itt vizet szerezni 🙁 Ez azért eléggé rányomta a bélyegét a következő 6-7 km-re…
Gyönyörű partszakaszon hullámoztunk fel és le jól követhető utakon öbölről öbölre, mégsem volt teljes az élvezet, mert piszok szomjasak voltunk ill. a busz időnyomása is rajtunk nehezedett. Legalábbis rajtam biztosan. Ha ugyanis lekéssük, akkor olyan távol vagyunk a reptértől, hogy az este 10-kor induló buszt gyalog biztosan nem érjük el, a taxi meg ki tudja hogyan működik a szigeten. Egy repcsit lekésni meg nem túl jó móka, főleg hogy tudtuk, az az idei utolsó Ryanair járat Alghero-ból Budapestre.
Végül az aggodalom alaptalannak bizonyult, nem haltunk szomjan és a buszmegálló hűlt helyét is kb egy órával korábban elértük, de így legalább volt lehetőségünk beülni a közeli étterembe és felfrissíteni magunkat citromos sörrel, kólával, vízzel, na meg az ajándék falatokkal, amit kérés nélkül hoztak nekünk (is) 🙂 A busz persze továbbra is aggasztó maradt, mert nyoma se volt megállónak. A pincér se nagyon tudta, így az egyik vendéget kérdezte, akitől csak annyi derült ki, hogy a sarkon valahol…persze ekkor már ismét korom sötét volt. A megadott időben pedig a busz sehol. Szerintem itt is fogytunk pár kilót 🙂 Végül a távolban megjelent az áhított 4 lámpafény és hamarosan veszettül integetve, magunkat megvilágítva bírtuk megállásra a buszt. Én azzal voltam elfoglalva, hogy elmondjam neki, hova tartunk, van jegyünk, stb., a sofőr meg Vera elmondása alapján azon háborgott, hogy ez nem megálló 😀 Lényeg, hogy valóban elvitt a kiszemelt pontig, ahonnan újabb 4km sétával megérkeztünk a reptérre, majd gyors security, checking és 22-kor már a gép mellett sorakoztunk kint, az aszfalton.
Csak épp a gép helyett egy hölgy indult felénk, hogy van egy kis technikai gubanc, így inkább menjünk vissza a váróba. Indulás elhalasztva éjfélre. Hosszas földön ücsörgés után jött a hölgy újra, hogy itt bizony nem lesz indulás, így kövessük őt, intézik a buszt és hotelt…hupsz…mentségükre legyen szólva, hogy kb 3 óra alatt közel 200 embernek intéztek szállást, transzfert, így 1 óra után már mi is egy hotel szobájában mostuk le a napi izzadságot és nem mellesleg törpöltünk azon, hogy ha már behoztak minket Alghero-ba, esetleg egy éjszakai városnézést tehetnénk. De nagyon fáradtak voltunk és 7:15-kor már ismét a parkolóban kellett lenni, így inkább aludni tértünk.
Reggel gyors pakolás, parkoló és 8 előtt már ismét a reptéren, immár mégsem gyalog. Security, bent várakozás, amikor is a kijelzőn megjelent a 9:20-as indulás helyett a 16:00. Ajjajjj… Filóztam is, hogy elsiettük a security-t, mert a reggeli voucher-t tippre kint adják, hát most már teljesen jogosan mentünk ki ismét a poggyász feladó terembe, ahol már elég sok magyar várakozott és hamarosan megkezdődött a problémások/hangosabbak beszélgetése a személyzettel is. Mondjuk így legalább viszonylag hamar lett kaja voucher, ami nem sok, 8Eur/fő (egy pizza szelet 8.1, kávé 3.5-4.5, szendvics 7Eur), de több mint a semmi. Igazából délutánig senki nem tudott semmit, csak hogy ne hagyjuk el a repteret, mert ha megjavítják a gépet, akkor bármikor indulhat. Újabb voucher körök, újabb problémázások, de alapvetően nyugisan és semmittevősen telt az idő. Kár, hogy nem mondták biztosra, hogy 4 előtt nem indul a gép, mert akkor simán el lehetett volna császkálni valamerre. Így végül 3 előtt kicsivel szóltak, hogy ismét fel lehet adni a bőröndöket, ismét security, új boardingpass, ja, mégsem, ismét váró…ahonnan aztán láttuk, hogy a gépünknek hitt repülő elgurul és inkább felszáll. Nélkülünk!!!! Hát mi ez!?!? próbakör?:) A mienk végül távolabb állt, ahova úgy engedtek ki, hogy “ha nem gond, akkor sétáljunk már oda”, majd 4 előtt 3 perccel végül fel is reppent a gép…
A többit pedig megírták a hírekben 🙂 (pl: https://utazomajom.hu/ryanair-keses-szardinia/ )
Így lett a 2 napos utunkból kicsit hosszabb nyaralás 🙂
Leave a Reply