Igazából már előző este megérkeztünk a Bihar-hegységben található Pádis fennsík platójára több mint 5 óra kocsikázás után, amit nehezített picit, hogy az időzóna váltás miatt itt még később volt mint otthon, a szállásadónk pedig már magányosan és látszólag némileg türelmetlenül ült a szállás étterem részében, csak minket várva. A rövid bejelentkezés után (hello-hello. room 8, good night!) el is robogott aludni. Mi még nem. Lepakoltunk és elindultunk felfedezni a környéket, pl. hogy hol lesz majd vacsoránk másnap, milyen híres, leírás szerinti bódék kínálnak majd palacsintát és lángost a környéken, meg hogy úgy hova is érkeztünk. Már amennyi abból éjszaka látszik.
Nos, az éttermek nem voltak túl biztatóak, 9 után már mind a kettő zárva volt (még ha pakolásztak is bennük), a bódék ránézésre mintha sose nyitottak volna még ki, így maradt a séta a település széléig, majd körbe vissza. Izgalmak nélkül azonban nem maradtunk így sem: ahogy az erdő szélét fürkésztük kíváncsian a “messzelátó” lámpánkkal, lépten-nyomon villogó szempárok lestek vissza. A többségéről nem tudtuk kik és mik azok, de egy volt, ami közel engedett magához: valamilyen macsekféle. Először azt hittük, hogy sima házi cica, vagy hogy róka. De pofája kereksége, farka tömzsisége és úgy az egész alkata mégsem stimmelt. A szálláson kirakott térkép szélén fel voltak sorolva a környék állatai, fényképekkel, de a hiúzra sehogy sem hasonlított. Ahogy közelebb mentünk, folyamatosan figyelt majd nyugisan arrébb ment egy kicsit megmutatva teljes alkatát a lámpafényben. Majd újra leült, lesett, mi pedig újra közeledtünk és vagy háromszor eljátszottuk ezt. Végül meglépett a sűrűben, de csillogó szeme még visszanézett a fenyvesből. Utólag rákeresve leginkább vadmacskára hasonlított, bár kétlem, hogy ilyen közel engedett volna magához…
Kis faházakban volt a szállás, ami furcsa mód belülről volt vakolva, de nem lehetett rá panaszunk, kényelmes, fűtött szállás volt, sokkal jobb állapotban, mint a mező szélén álló, valaha szebb napokat megélő, romos cabana-k.
A reggeli kelés olyan volt, mintha gyorsan visszaugrottunk volna az egy héttel korábbi óraátállítás elé, miközben hőmérsékletileg meg előreugrottunk volna a télbe (1 fokot mutatott a hőmérő). Nem is sikerült időben felkelni 🙂 Kaptunk reggelit (omlett, felvágott, zöldségek, némi penészes kenyér… de… ez van. Legalább bőséges volt :D), majd lassacskán nekikészültünk a napi túrának. Talán túl lassan is, de ne ugorjunk ennyire előre.
Első úti célunkhoz először át kellett sétálnunk a Glavoi-rétre, ahova eredetileg kocsival gurultunk volna, de végül kíváncsiak voltunk a köztes szakaszra (és egyébként kellemes bemelegítő túra volt szépséges tájjal), meg volt is mehetnékünk, így bevállaltuk a plusz ~8km-t.
Itt azért már látszódott, hogy bizony gyorsan megérkeztünk az ősz végébe, ahol már minden lombhullató rozsdás vagy még inkább kopasz. A kellemes rét után egy rövid, de intenzív kaptatón felmászva megérkeztünk a Bárszai-jégbarlanghoz, ami igen kellemes meglepetés volt a magyarországi barlangokhoz képest, na meg a leíráshoz képest is. Biztos, hogy jóval nagyobb, mint az otthoniak és szuper, hogy nincs lezárva sem. A leírás szerint azonban a bejáratnál…
“…nagyon lassan, óvatosan elkezdhetjük a barlangba való leereszkedést. Ez első ránézésre lehetetlennek tűnik, de lássuk csak közelebbről hogy is van ez. A be- és lejáratot egy kb. 2,5-3,5 méter széles, és kb. 50-60 méter hosszú, 1-2 méter vastag tömör jégcsúszda képezi, ami a két szélén a sziklafaltól pár centire el van olvadva.”
Szerencsére mi egy csepp jeget sem találtunk, így bár csúszós volt lefelé, viszonylag könnyen behatoltunk. Állítólag vagy 200 métert lehet lent kószálni a szerteágazó járatokban, míg el nem jut az ember egy olyan helyre, ahol már tornázni kell, ill. rendes felszerelés is kellene. Megvizsgáltunk minden járatot, ahol pedig már túl szűk vagy technikás lett volna, ott visszafordultunk. A legtöbb helyen simán kiegyenesedve lehetett közlekedni, a belmagasság gyakran a több métert is elérte, miközben keskeny vagy épp kiszélesedő járatokban haladtunk. Igyekeztünk a lakókat sem nagyon felkelteni 🙂
A barlangnak van egy másik “kis bejárata” is, ahova elvileg át lehetett volna jutni a barlangon belül is, de mi erre nem vállalkoztunk. Megnéztük inkább kívülről.
Nem kellett sokat sétálnunk, hogy elérjünk a következő kiszemelt barlangig, az Eszkimó-jégbarlanghoz, ahol azért reméltük, hogy valamivel több jeges látvány fog fogadni. Közben elsétáltunk pár szikla és barlangszerűség előtt (be-bekukucskálva), így a Fekete-barlangnál (amiben tényleg sok a fekete) ill. a Fekete-tó mellett is, ami a nevéhez híven ugyancsak fekete kellett volna legyen, de most valahogy nem akaródzott neki (pontosabb a víz kristálytiszta kéne legyen, hiszen egy forrás táplálja folyamatosan karsztvízzel és csak a tó alja lenne fekete).
A jégbarlang egy picit csalódás volt az előzőhöz képest. Részben mert ez bizony le volt zárva, részben mert itt sem volt egy csepp jég sem :/ Az egészet úgy kell elképzelni, hogy a barlang bejáratánál egy jó meredek lejtőn lejutva érkezik az ember a vaskos rácsokhoz. Innen látni, hogy belül egy nagy kupac (ideális esetben hó és jég) avar hever, felülről, egy beszakadáson át megvilágítva. Télen pedig még jég oszlop is keletkezik itt. Aki akar, az fent is körbejárhatja és bekukucskálhat a “tetőablakon”. Naná, hogy így tettünk 🙂
( Vagy ha körbetekintősen szemléletesebb: katt, majd újra katt a képre. https://photos.app.goo.gl/4aVK8phPDZksn3qi9 )
Érdekessége, hogy nem csak jég, de tűzbarlang is egyben: ahogy nyáron besüt a nap a fénycsóva mint a “pokol tüze” tündököl bent. Erről csak netről vadászott képeim vannak (pl: http://termeszetbaratikor.network.hu/blog/termeszet-barati-kor-blogja/padis-eszkimo-jegbarlang)
Következő látványosságunk kicsit távolabb, jó sok ereszkedés után következett. Előre sejtettük, hogy ezt visszamászni később, fáradtan nem lesz túl felemelő élmény, de végül is túrázni jöttünk, vagy mi! Közben gyönyörű, színes őszi erdőben sétáltunk lefelé, hol mohás fenyvesben, hol a nyílegyenes égbe törő bükk fák között, hol kiérve egy-egy rétre, hol pedig furcsa szerzetekkel találkozva, mint Fánival, az ormányos fával 🙂
A Galbina-kőköz szurdok bejáratához érve már ránézésre sejtettük, hogy ez bizony igen kalandos lesz. Vadságát a hatalmas mohás kövek, bedőlt fák és persze a közte csörgedező nem is olyan pici patak jelezte. A köveken még átugráltunk, majd az első kapaszkodós pontnál elővettük kesztyűinket (éljen a gumis kertészkesztyű!:) és először csak sziklákon másztunk át kapaszkodós segítséggel, majd hirtelen egy faltól-falig érő patak előtt találtuk magunkat, ahol a szinte függőleges falon fent 4-5 cm vastag “drót” hivatott segíteni, lent pedig vas lépések a sziklákon, később kicsit nehezítve, függő láncon találtuk magunkat.
Szerencsénk volt, a vízszint most igen alacsony volt, ha belepottyanunk se ért volna térdnél, deréknél feljebb, de azért amikor tényleg zubog az ember lába alatt, a nyakig érő víz, akkor lehet csak igazán izgalmas!
Átérve újabb kötél segítségével kellett feljebb mászni a pataktól (ami bevallom őszintén számomra sokkal félelmetesebb volt a magasság és meredekség miatt), majd egy kőkapun átbújva, ismét leereszkedni a patakhoz.
Lent már könnyebb volt továbbmenni, de csak most. Ha a víz egy kicsit magasabb lett volna, akkor felkerget minket a függőleges falra, ahol volt ugyan kapaszkodó kötél, ellenben lépések már egyáltalán nem, a falon lévő kiszögelések pedig csúszósak és épp csak lábujjhegynyiek. Kihívás lett volna. Szerencsére ahol kellett, ott volt most segéd fa.
A szurdok végében egy impozáns, barlangból eredő vízesés fogadott minket, ahol messziről feltűnt, hogy egyrészt nem látjuk a szurdokból kivezető turistajelzést, másrészt viszont a barlangon meg pont van egy, eléggé érthetetlen helyen. Kicsit feljebb kapaszkodva, majd visszaereszkedve derült ki, hogy nem véletlenül. Bár lehetett volna a hegyoldalban is haladni az úton, de ez bizony a barlangba szándékosan bevezető jelzés volt. Először nem hittünk neki, a táskát fent hagytuk a barlang szájához “leereszkedő”, veszélyesebbnek tűnő rész tetején, de végül annyira látványos volt a hasadék belseje, hogy hamar úgy döntöttünk, visszük a táskát is, mert itt hosszabban elidőzünk.
A vízesés mellett 2 kis medence volt kívül, szintenként, belül pedig egy nagyobb, aminek a túlfolyója volt maga a vízesés. Még beljebb pedig számos további, telis-tele kristálytiszta zöld vízzel, köztük hangosan morajló átfolyókkal. Egy igen érdekes jelenséggel is találkoztunk: az egyik medencének nem volt “befolyója”, ellenben a közvetlenül mellette lévő szédítő sebességgel forogva, felső kifolyó nélkül nyelte el a vizet. Jó eséllyel a kettő a sziklák alatt összeköttetésben van, de annyira érdekes látvány, hogy a háborgó víz mellett egy méterrel már egy teljesen nyugodt felszínű víz folytatja útját.
Jó is, hogy vittük a táskákat, ugyanis a barlangnak volt két másik kijárata is, így azon keresztül tudtunk visszatérni némileg feljebb a turistaútra.
Igazából a szurdok még folytatódott tovább, csak a patak többnyire bebújt a sziklák gyomrába, de ahol engedett rálátást, ott medencék sorozataként sietett tovább. Számos láncos szakasz után végül elértünk a tényleges forráshoz, ami inkább tűnt egy kis tónak.
Fölöttünk hatalmas sziklák meredtek igencsak nagy magasságba, de ezeket szerencsére már nem kellett közvetlenül megmászni, ellenben egy igen erős kaptatón a tetejükre értünk, hogy fentről lessünk vissza a szurdokba. A kaptató elején vettünk észre egy földre dobott, írással lefelé fekvő táblát, miszerint erősen javallott a via-ferrata felszerelés a szurdokba :S hupsz….mondjuk ezt kirakhatták volna ez elejére is… de egyébként a térképen utólag nézve is inkább csak A-s és nem is (az osztrák vagy olasz utakhoz képest) rendesen kiépített via-ferrata út volt, valójában mint a mellékelt ábra mutatja: nagy odafigyeléssel, óvatossággal felszerelés nélkül is végigjárható.
Innen irtó hosszúnak tűnő kaptató indult: a szurdok alja 850m alatt volt, mi pedig az 1243m magas Galbina-szirtre tartottunk, közel 400m szintet alig több mint 2.5km-en leküzdve (onnan pedig tovább 2km-t hullámozva). A tüdőnket majd kiköptük, de közben szusszanásra, pihenésre nem volt időnk, ugyanis elkezdett sötétedni és a szirtre jó lett volna felérni még naplementére (az erdőből kiérni, pláne a szállásra visszajutni már esélyünk sem volt világosban).
A kaptató tetejéhez, a Porcika-zsombolyhoz még szürkületkor elértünk, így volt lehetőségünk betekinteni és meg is állapítottuk, hogy nem túl egészséges egy olyan erdőben éjszaka sétálgatni, ahol ilyen mélységű és méretű lukak vannak (35m átmérő, 54m mélység, nem épp lankás oldalfal).
Innen kövek között bukdácsolva – néha elvesztve majd újra megtalálva a jelzést – végül sötétben értük már el a szirtre vezető elágazást, ahol bánatosan és rettenetesen fáradtan, de meghoztuk a döntést: inkább mielőbb visszamegyünk a Glavoi-rétre, onnan meg már csak lesz valahogy. Így megkezdtük a 2km-es ereszkedést és kicsit kevesebb mint egy óra alatt le is értünk. Döbbenten láttuk, hogy itt emberek sátorozáshoz készülnek! Fagyos éjszakájuk lesz… a büfében még iszogattak, de kiszolgálást már nem kaptunk, így csak abban reménykedtünk, hogy még 9 előtt visszaérünk a szállásra valahogy, na meg, hogy hétvégén talán tovább vannak nyitva a vendéglátóhelyek.
Az erdőn keresztül, kövek között, jelzést keresve, fáradtan most nem mertük bevállalni a reggeli Pádis – Glavoi közötti útvonalat, így jobb híján a hosszabb, de biztosabb, kezdetben murvás, majd aszfaltos kerülőúton terveztünk hazaérkezni, bízva abban, hogy esetleg a stoppos szerencsénk most sem hagy cserben. Sötétben elég uncsi mindkettő és elég sokat kellett menni. Mintegy 4km után, bőven kiérve az aszfaltra, alig 2km-re a szállástól kutyák dühös csaholására lettünk figyelmesek az erdőben nem is olyan messze. Település nem igazán volt a közelben ilyen távolságra, abban nem voltunk biztosak, hogy valami erdei laknál lehet-e ennyi kutya. Be is rezeltünk rendesen, már készítettem a túrabotokat végszükség esetére, meg azon filóztunk, hogy inkább csendben, meghúzva magunkat érdemes ilyenkor haladni, vagy pont hogy nagy zajt keltve… szerencsére nem derült ki, mert jött egy autó és még meg is állt nekünk. Szép nagy platós terepjáró, ha ebben nem férünk el, akkor semmiben. Hát nem fértünk 😀 Legalábbis bent, mert a hátsó ülés teli, a csomagtartó szintén. De az angolul nem beszélő sofőrünk nem jött zavarba, lenyitotta a plató hátsó ajtaját, majd mutatott, hogy üljünk fel… itt átugrok egy kis részt, de annyit elárulok, hogy bár épségben megérkeztünk a szállásra, ez a pár km elnyerte a múltkori lavinás, havas 2km-től a “leghosszabb 2km” címet. Soha többet! 🙂
Pont egy étterem/szállás mellett tett ki minket, így bátorkodtunk betérni és szerencsénkre még ennivalót is kaptunk, igaz, nem választhattunk, a menüt rakták elénk, mint tradicionális étek. Végül is nekünk a gulyás leves amúgy is tradicionális, de azért egy mics jobban esett volna 🙂 Az elalvással nem volt gond este…
Leave a Reply