Egy fokkal rutinosabb ébredés, jó pár fokkal hidegebb reggel. Most már fagyott :S A reggeli is összement picit, de meglehet, csak mi tudtuk, hogy mára is kellene az erő.
Most már nem voltunk annyira optimisták: a Glavoi-rét és Pádis közötti szakaszt kocsival tettük meg, hogy több időnk maradjon a rengetegben. Nem mellesleg megnéztük, hol sétáltunk éjjel. A réten sátorozókat ragyogó napsütés ébresztette, meg persze dermesztő hideg. Amikor látni, hogy a sátor fala keményre fagyott… nem irigylem őket, de egy kupac magyar sráccal pár szót váltva elmondták, hogy kellett hozzá belső fűtés rendesen 🙂
Képletesen szólva: ma egy igazi csoda várt minket, nevezetesen a híres Csodavár, vagy ha úgy tetszik, a pokol tornáca (uh… :). Alig egy-két km után egy meredek fel, majd meredek le és némi láncos ereszkedés után elénk tárult a monumentális Portálé, ami…
“…hatalmas, 75 m magas, és 30 m széles barlangkapu egy sziklafal alján, óriási sziklatömbök közt, melyet fülsüketítő dübörgéssel lezúduló vízsugárban hömpölygő, vad zuhatag tesz félelmetessé, monumentálissá, ezt a pokol tornácának is elképzelhető természeti csodát, ami világviszonylatban is páratlan.”
Egyértelmű volt, hogy ide is be fogunk menni, legfeljebb azt nem tudtuk hogy hogyan és mennyire.
Azt már csak utólag láttuk, hogy bizony maga az ördög a bejárat fölött elég morcosan nézett ránk, ki tudja miért 🙂
Valahol félúton, a befelé vezető lejtő alján és a barlang igazi kapuja között megtorpantunk, ugyanis a hatalmas sziklák fölött ugyan be lehetett látni a sötétségbe, de átkelni rajtuk már nem volt reális, azok simasága és meredeksége miatt. értsd: én ott ugyan le nem mászok, mert lefelé még csak-csak, de hogy jövök utána fel?!?!?
Visszafordulva pillantottam meg egy lukat az egyik kő alatt, majd ismét benézve a mélységbe összeállt a kép: valószínűleg itt kell lebújni, hogy lejusson az ember. Egy próbát mindenesetre megér!
És valóban, kis görnyedés után belül ismét hatalmas terek tárultak elénk! Némileg meglepődtem, hogy a patak nem is abba az irányba folyt, amerre számítottam rá: a meredek lejtőből, amin keresztül beértünk, arra következtettem volna, hogy befelé folyik majd, ehhez képest szembe érkezett, majd a lejtő alján elkanyarodva valahol a kövek között még mélyebb helyekre zubogott. Belül hol eltűnt, hol előkerült, hol pedig a sziklából ömlött ki, mint egy városi csatornahálózat oldalán.
Egész sokáig lehetett bent haladni, hol a patak vize fölött köveken sétálva, hol nagy sziklákon átmászva, de az alacsony vízállásnak köszönhetően végig száraz lábbal.
A leírást fél szemmel átböngésztem reggel, így rémlett, hogy lesz egy Sötét-kapunak nevezett nyílás, amit kívülről veszélyes megközelíteni, de belülről pompás tetőablakként világítja meg a barlang mélyebben lévő belső terét. És valóban így volt, itt még lámpa sem kellett, a nyíláson pedig fenyők kukucskáltak be a fenti magasságból.
A csarnok méretű járat balra kanyarodott, szélesedő patakkal és az egyetlen továbbjutási lehetőség egy nagy szikla tetejéről levezető vas lépések lettek volna, de ehhez egyrészt át kellett volna mászni a legömbölyített sziklán, másrészt nem látszódott, hogy patakba érkezik-e a lábunk vagy sem. El se tudtuk képzelni, hogy meddig lehet eljutni még a hatalmas folyosón. Így végül itt úgy döntöttünk, hogy minden kíváncsiságunkat félretéve visszafordulunk és megcsodáljuk a barlang belsejét a másik irányból is.
Kifelé menet még megpróbáltunk felmászni a Pethő-kapun át a Belső Várudvarnak nevezett II. Dolinába, de a meredek, csúszós, murvás “út” leküzdése közben egy nagyobb lépés előtt hezitálva láttuk, hogy a fentről érkezők könnyűszerrel járkálnak a fejünk fölött lévő úton, így inkább visszaereszkedtünk, kimásztunk és fentről közelítettünk. A fentről persze csak annyit jelent itt, hogy nem annyira lentről, de utána azért még bőven kellett felfelé mászni, nem kevésbé meredek és csúszós terepen, de legalább már tudtuk az előttünk járóknak köszönhetően, hogy lehetséges. Fent beszélgettünk a debreceni srácokkal kicsit, meglestük a Sötét-kaput felülről, ill. a zsomboly oldalán elhelyezkedő, megközelíthető és megközelíthetetlen barlangokat.
Ahol mi nem jutottunk tovább elsőre: https://photos.app.goo.gl/LbiwShXhmzBkqALC9 (katt és katt a képre a körbenézéshez)
A Várudvarból visszaereszkedve, majd kimászva a barlang szájából, felmászva a láncos szakaszokon egy igen meredek és nehezen elérhető vas lépcsősoron kellett felküzdenünk magunkat, aminek ugyan volt korlátja, de jobban inogott mint mi, így inkább csak szimbolikus kapaszkodó volt. Kicsit tovább emelkedve jutottunk át a következő óriás-zsombolyba, a Külső Várudvarba, a III. Dolinába. A leírások szerint több mint 100 méteres sziklafalak veszik körül és itt található az Alvilág-kapuja elnevezésű földalatti járat nyílása. Szerintem azért nem volt ennyire félelmetes, így nyilván beinvitált minket ez is, annál is inkább, mert mások is készülődtek a lemenetelre. Sőt, a lejárata talán még nem is volt annyira extrém, mint az előző. Az pedig külön vicces volt, amikor a debreceni srácok jöttek velünk szembe felfelé. Tőlük tudtuk meg, hogy ha bevállaltuk volna a vas lépéseket, akkor simán átjöhettünk volna a föld alatt is, onnan még egyszerűbb is volt a járás, mint addig. Na sebaj, így legalább nem hagytuk ki a Belső-Várudvart és a két dolina közötti átjárót.
A barlangba leérve balra egy “kisebb” járatban (Leopárd-bőr) szaladt tova a Vár-patak egy faltól falig vizes szűkület felé, ami mögött vélhetően lebukott a mélybe. Oda nem tudtunk eljutni, a vízen járást még gyakorolnunk kell:) A másik irányba pedig a kolosszális méretű barlang járat, a Czárán-csarnok látványa fogadott minket. Na itt jöttünk rá, hogy ennek a végén bizony mi már jártunk és igen, valóban könnyedén járható lett volna. Ennek a végét világítja be a Sötét-kapu. Ahogy néztük, egy csapat még egy nem éppen túra kutyával is megjárta.
Elbúcsúztunk e remek helytől és nekiveselkedtünk az igen csak meredek és csúszós hegyoldalnak, hogy kijussunk. Noha itt-ott láncok is segítették a mászást, könnyű terepnek egyáltalán nem mondható és lefelé… csodálom azokat, akik ott jöttek le, bár a szemközti látvány minden bizonnyal kárpótolta őket.
Gyors tervezés (merre tovább?), majd egy majdnem kimaradt geoláda után elindultunk, hogy meglessük az Elveszett világ nevű helyet is, mely nagyjából 6km távolságra volt, de térkép szerint tartogatott még látnivalót addig is, és persze mi is fokoztuk azzal, hogy most először jelzetlen úton terveztünk rövidíteni.
Ez az út meseerdő volt a javából, már önmagában azért is, mert mások nem annyira jártak errefelé. Érintetlen mohás, vadregényes erdő, keskeny ösvénnyel, erdei csenddel, végtelen nyugalommal.
Első mini kitérőnk egy víznyelő barlanghoz vezetett, aminél a barlangot ugyan nem találtuk meg (de legalábbis nem volt olyan nagy nyílása, mint amihez az elmúlt napokban szoktunk), de a felé csörgedező patak kialakítása olyan meseszerű volt, hogy azon gondolkodtam, nem valamelyik erdész alkotta-e 🙂
Útközben érintettünk egy erdei szálláshelyet is, nevezzük hotelnek, mert kocsival (bár rém hosszú murvás úton, de) megközelíthető és igen csak modernnek tűnik. Ha minden igaz, ez lett volna az alternatív szálláshelyünk. Nem mondom, jól eldugott helyen van! Majd tovább haladva ismét egy, a leírásban nem szereplő barlangot vettünk célba, igen beszédes névvel: Peștera de la Căput.
Itt a patak épp szabadságon volt, széles medrében a kövek között egy cseppet sem hagyott magából, így először nem is sejtettük, hogy ez forrás vagy épp elnyelő barlang lesz, de legalább a megközelítés sokkal egyszerűbb volt. Közelebb érve már nem volt kérdéses: medencéi közti hatalmas lépcsőivel egészen biztosan menekülő útvonalat jelent a víznek. Talán túl nagyra is nyílt ez a lefolyó és hirtelen el is nyelt minden vizet. Ki tudja. A víz útja mentén esélytelen volt bejutni, de egy kis erkély szerű, barlangon belüli magaslatra felmászva lehetett még beljebb csúszni, mászni. Jelen esetben nem négykézláb, mert belmagassága bőven túlmutatott rajtunk. Csúszni egy lekoptatott sziklán kellett, melyhez szerencsére valaki odatámasztott egy biztos lépésként szolgáló pallót, így ki is tudtunk később mászni. Belül pedig egy sziklán átlesve, tényleg mint egy erkélyről kémlelhettük a barlang belsejét.
Még alig több, mint 1km és végre elérkeztünk az Elveszett Világot jelző táblához, melyről én először azt hittem, hogy a végén található körtúra és az azt szegélyező formációk miatt az, de igazából már az odavezető út is pontosan olyan volt, mintha a Jurassic park valamelyik jelenetében lettünk volna. Ha a meseerdőt lehet fokozni, akkor az bizony itt még magasabb szintre került. Csak ismételni tudom magam a mohás világ leírásával 🙂 (a képek meg úgysem adják vissza 🙁 )
Külön érdekesség volt, hogy a végén a turistajelzés mindhárom irányba ugyanazt a jelet festette. Bármerre is indulsz, a sárga + jelzésen haladsz. Na itt találj haza 🙂 (a trükk csak annyi, hogy egy “nyeles” körtúrát jelez). Nem sokat vacakoltunk, rögtön belecsaptunk a legizgalmasabb irányba (már csak azért is, mert így a végére maradhatott a barlang, ami ha ránk sötétedik, akkor is megtekinthető, elvégre bent úgyis sötét lesz) és hamar eljutottunk az Iker-zsombolyhoz (Avenul Gemănata).
“A 100 méter mély barlangaknát “részben eltorlaszolják a beléje zuhant fák törzsei és a kőtörmelék.” Valamikor, a kezdetben, itt két, egymáshoz közelálló dolina lehetett, melyek addig mélyültek, míg a mai állapotot el nem érték. A két, valamikori dolinából lett “barlangot Iker-zsombolynak nevezik, minthogy a bejáratát egy sziklaív osztja kettőbe. Megközelítése veszélyes, de bekukucskálva, a mélyen fekvő fatörzsek apróknak tűnnek, és félelmetességüket még fokozza a mélyben zúgó patak moraja, amelynek megközelítése természetesen lehetetlen.” A zsomboly szájában hatalmas, vastag és tömör jégtömb árulkodik az itt uralkodó hőmérsékletről. Az egyik zsomboly mellet egy kezdődő harmadik is van, ami egyelőre még csak egy dolina. A dolina és a zsomboly közötti természetes hídra, óvatosan, de felmehetünk. Talán innen nyílik a legelképesztőbb kilátás, e csodálatos természeti jelenségre.”
Hát mit mondjak, valóban lélegzetelállító. A hídra kiállni pedig igencsak térdremegtető volt :S Sajnos a fényképek egyáltalán nem adják vissza a méreteket és mélységeket. A széle megközelíthetetlensége miatt az alját mi sem láttuk, de azt igen, hogy ennek a fele sem játék.
Bekukucskáló: https://photos.app.goo.gl/uoZmEbmYbsQQhbB7A (katt a képre!)
Rövid sétával és egy-egy kisebb hasadék megtekintése után egy még nagyobb, ámde kevésbé látványos likhoz, a Fekete-zsombolyhoz érkeztünk. “Átmérője 50 m, mélysége meghaladja a 100 métert. Sajnos mára betömődött a valamikori erdőkitermelés hulladékával és nagyon be is van borítva vegetációval…”. És valóban kevésbé lehetett bekukucskálni. Sajnos ide egy szomorú történet is kapcsolódik, itt található Juhász Péter fotós fényképes márvány emléktáblája, akiről utólag olvasgatva tudtam meg, hogy valószínűleg túl ment a figyelmeztető táblákon, vélhetően drónját szerette volna reptetni és a hegyi mentők már holtan találták a zsomboly mélyén 2019-ben 🙁 (https://www.erdon.ro/erdon-helyi-hirek/2019/10/holtan-talaltak-az-eltunt-fotost)
Drónozni én is terveztem, de mindegyik zsombolynál olyan sűrűn voltak a fák, hogy nem tartottam biztonságosnak a felszállást, pedig valóban izgalmas lett volna a levegőből beereszkedni a lukakba. Helyette inkább bejártuk a körtúra további részét miközben különböző tornamutatványokat végeztünk 🙂
Így érkeztünk az Úttörők-zsombolyához, amit nevéhez híven egy úttörőcsapat fedezett fel. Képzeljük el azt a szitut, amikor ilyen életveszélyesen likas helyen elengedünk egy adag úttörőt, hogy járatlan utakon, ill. pont hogy úttalan utakon bóklásszanak az erdőben… Mindegy, felfedezték és nem tudni rémtörténetről 🙂 Az éles peremű, nagyon mély gödörnek az aljára itt is havat említett a leírás, de mondanom sem kell, hogy most nyoma sem volt, ellenben ennek alja teljesen jól látható volt és nem is tűnt olyan mélynek. Persze meredeknek meredek volt.
Ide egész közel volt a körtúra utolsó látnivalója, a Fedett-zsomboly, mely inkább egy barlang nekünk és a leírás szerint be is mászható. A helyszínen már nem tűnt úgy. Láttuk a lyukat, amin le kellett volna ereszkedni, de ez már túlmutatott minden bevállalósságunkon 🙂 Inkább csak levilágítottunk a bejárati erkélyről.
Innen utunk visszavezetett az Elveszett Világ ösvényén, majd egy rövid emelkedő után fent találtuk magunkat a Ponor-rét kopár domboldalán, ahol ismét jelöletlen úton (vagy ha úgy tetszik a mezőn át toronyiránt) értünk le a völgyben futó patakhoz, miközben bőszen gyönyörködtünk a sejtelmes ködbe burkolózó tájban.
Talán itt látszódott leginkább a valamelyik leírásban szereplő növény inverzió:
A sajátságos katlan mikroklíma növény inverziót tesz lehetővé. Alacsonyabb szurdokvölgyekben az árnyék és a hűvös miatt előfordulnak alpesi növények, míg fennebb a több fény és a meleg miatt bükk és más lombhullató következik. Az állatvilág nem gazdag, szokványos, de a legelők színfoltja a falvakból a nyári hónapokban felvitt és teljesen szabadon hagyott kisebb ménesek.
A domb tetején aranysárgán rozsdállott a fenyő sállal szegélyezett lombhullató erdő.
Ez a rét nyáron nagyon nyüzsgő lehet, de nekünk most szerencsénk volt, egy teremtett lélek sem járt már erre (mondjuk lehet azért, mert a nap már lebukott és közelített a sötétség), néma csendben élvezhettük a tájat.
Ami igazán meglepő volt számunkra, hogy ez a rét bizony könnyen meg tud telni vízzel (szó szerint) a tavaszi hóolvadáskor vagy nagy esőzés esetén, és a rétből egy igen széles tó képződik. Legalábbis a tájékoztató táblán szereplő fotó szerint…
Még két rövid kitérőt tettünk. Először elmentünk a Ponor-vízkelethez, ahol a patak egy óriási sziklafal alatt tör elő.
És hogy kerek legyen a történet, elmentünk a rét másik oldalára is, ahol pedig bármilyen hihetetlen, de a föld nyeli el egyszer csak a kanyargó vízfolyást. Igaz, több részletben, mert az utolsónál már csak egy keskeny kis ér zubog befelé a lukba. Ilyen lefolyóból még sokat láttunk, a nyomok szerint nagyobb vízhozam esetén még halad pár tíz métert a patak, de ezek most használaton kívül voltak. Így követtük végig viszonylag gyorsan egy patak életét az elejétől a végéig 🙂
Glavoi-rétre már pont sötétedésre értünk, az utolsó 200m-en a lámpát is elő kellett vennünk. Szerencsénkre a büfé most nyitva állt és még a néni is ott sürgölődött, így gyorsan lecsaptunk egy adag micsre sült krumplival. Na meg némi forralt borra, legalábbis az, aki nem vezetett 🙂 Az étlap igazán vicces volt, itt tudtuk meg, hogy a bundás kenyér valójában tojásos pirítós 🙂
Leave a Reply