Elérkezett az utolsó nap, amin tudatosan olyan túrát, túrákat választottunk, hogy utána még haza is tudjak vezetni a közel 5 órás úton. Így hosszú, sötétben visszaérkező kör biztosan nem játszhatott, inkább kisebb látnivalók kocsival való megközelítése és élménysorrá fűzése lett a cél. A közeli Szamos-bazárban már mindketten jártunk anno, de mégis csábított, hogy újra felkeressük. Titkon reménykedtünk, hogy a sok évvel ezelőtt lezárt Szamos-bazár körút talán már újra megnyitásra került, vagy ha nem is, legalább kalandosan, de járható lesz.
Szép napsütéses, de fagyos reggelben indultunk neki a rövid kocsikázásnak, melynek nagyját a rázós murvás, köves út tette ki. Az Aragyásza-barlangtól pár száz méterre tettük le a kocsit, hagy sütkérezzen a napon, amíg mi a mélység sötétjébe bóklászunk.
A barlanghoz vezető úton szemmel is meggyőződhettünk róla, hogy valóban elég hideg volt: deres növények, jégvirágok az út szélén, befagyott pocsolya. A jégvirágok, vagyis amit én hívtam így, igazán izgalmasak voltak. Az agyagosnak tűnő földből “nőttek” ki és nem volt bennük semmi, azaz nem egy vékony növény köré gyűlt a fagyos víz, hanem úgy tűntek, mint akik maguktól nőttek ki a földből. Ilyet még nem láttunk. Mint kiderült, ez egy tudományosan ismert dolog és valahogy úgy keletkezik, ahogy én is gondoltam, ráadásul még neve is van:
A tűjég természeti jelenség, mely akkor fordul elő, amikor a talaj hőmérséklete 0 Celsius-fok felett, míg a levegő hőmérséklete 0 Celsius-fok alatt van. A talaj alatti folyadék a kapilláris jelenség miatt kerül fel a felületre, ahol megfagy és tű alakú formákat alakít ki.
A tűjégformák tipikusan néhány centiméter hosszúak. Amikor nőnek, akkor kis talajdarabkákat nyomnak fel, vagy le. Lejtős talajon hozzájárulhat a földcsuszamlás kialakulásához.[1][2] Egy másik neve a tűjégnek a „fagyoszlop”. Hasonló jelenség a fagyvirág, mely nem összetévesztendő a téli napokon az ablaküvegen látható jégvirág nevű képződménnyel. A fagyvirágok elpusztult vagy élő fákon alakulhatnak ki.
A barlanghoz rövid, ámde meredek lejtős ill. láncos szakaszon kellett átvergődnünk, ahol kivételesen jól jött, hogy a talaj még fagyott volt (még ha a tűjég szerint nem is) és nem csúszott. A barlang szájánál mintha emberi hangokat véltünk volna felfedezni, de nem láttunk senkit sem, se kint, se a barlang Babilon-kapujában, a 15 m-es ovális barlangszájában.
Az alacsony vízállás itt is segítségünkre volt, a közel 200m hosszú barlang mindenhol jól járható volt, akár fent a sziklás részen, akár a patakban, köveken lépdelve. Egy-egy helyen azért jobb volt inkább kikerülni a patakot és fel- ill. lemászni a láncok segítségével.
A barlangnak 5 természetes tetőablakán most nem ragyogott be annyira a nap, mint anno nyáron, amikor reflektorszerű fénynyaláb világította meg a bent szuperhősként pózoló fotózkodókat. Azt hiszem rólam is készült ilyen kép 🙂
“Az út a baloldali sziklaháton indul, majd egy széles terem következik, ahol a különös, fátyolos fény felülről szűrődik be, álombeli hangulatot nyújtva. A mészkőképződmények bizarr formái még a Bihar-hegyek barlangjaiban jártas turistát is megigézik. A szorosabb és sötétebb útszakasz után világosabb csarnokokon haladunk át, majd a barlang elkeskenyedve kanyarog. Itt kénytelenek vagyunk a patak szélén, esetleg a barlang két falába támaszkodva lépegetni, imitt amott belelépve a patakba, majd a barlang végén jön a főpoén, de ezt inkább nem lőném le. Csak annyit mondok: nem könnyű:-) Ha ezen is túljutottunk, akkor az Aragyásza-barlang másik végén találjuk magunkat, a Medúza-zug-ban, egy óriási élménnyel gazdagabban.”
A vége felé közeledve a patak eltűnt egy szikla alatt, mi pedig inkább egy félig nyitott tetejű, nagyon szűk kőszurdokban éreztük magunkat (mintha továbbra is barlang lett volna, fölöttünk több 10m magas sziklafal mindkét oldalt, csak épp a teteje már nem ért össze), amiben a magasból bepottyant hatalmas fatörzsek álltak keresztbe-kasul. Ez a Medúza-zug. Ha itt zubogott volna a patak, nem tudom, hogy jutunk tovább…
Így viszont könnyen kimásztunk, láncok, farönkök, kapaszkodók segítségével ereszkedtünk le a zúgókon, medencéről medencére. A lezárásról szóló tiltó tábla sajnos továbbra is kint volt és azon filóztunk, hogy ha ez már közel 2017 óta nem járt, akkor nem elég, hogy a bedőlt fák nehezítik majd az utat, de az ösvényt is lehet, hogy visszafoglalta a természet. Inkább nem kockáztattunk. Kár, pedig a leírások alapján igazán csodás világ lehet ott. (mások szerint a 4 órás séta inkább 7 óra alatt volt teljesíthető, ami elég sokat mondó)
“A Szamosbazár a Bihar kirándulóhelyeinek fejedelme, csak a Csodavár versenyezhet vele. Mint valami bazárban összesűrítve, úgy látható itt a Szamos forrásvidékén, mindenféle természeti különlegesség. A hatalmas Aragyásza-barlang felső világítással és földalatti patakkal, szűk sziklaszakadékok, sziklabálványok, hatalmas szirtfalak szédítő kilátópontokkal. Van itt fenyvesliget, cseppkőbarlang, jéghideg forrás, dübörgő, sebes vizű patak, szédítő kilátó és minden szép és jó, ami a természetjáró számára elképzelhető.”
“…ne tessék visszariadni a Szamosbazár nevétől, ez olyan bazár, ahol nem vernek át senkit, itt nem árulnak semmit pénzért, mindent ingyen élvezünk. A Meleg-Szamos a legcsodálatosabb alakulatoknak és képződményeknek egy egész panorámára való hosszú képsorozatát alkotta meg. Barlangok, portálék, katavothronok, klammok, sziklatornyok egész láncolata követi a legkellemesebb változatosságban egymást, egy keleti bazár tarkaságával és sokféleségével hizlalva szemet, lelket; s alig fog az elnevezésen megütközni az, aki a legkülönfélébb természeti szépségeknek e gazdag kiállítását végigjárja.” – írja Czárán Gyula – a bihari hegyek lelkes rajongója, szépségeinek kutatója és felfedezője – a Szamosbazár leírásában.”
Azt viszont határozottan tudtuk, vagy inkább sejtettük, hogy van egy vízesés a patak mentén, ahova viszont szerettünk volna eljutni, így egy darabon a jelzést követve, majd simán csak a patak partján, vagy épp a vízben található köveken ugrálva haladtunk a kiszemelt pontig.
Még mindig hideg volt: a patak oldalát képző sziklafalon jégcsapok lógtak.
A vízesésig nem jutottunk el, legalábbis addig a vízesésig nem, amit kiszemeltünk a térképen, de egy sziklabarlangból fakadóig viszont igen, amire már nem is emlékeztem (ah, mily meglepő nálam…) úgyhogy nagy volt az öröm, hogy legalább ezt a csodát láthatjuk :). Ez egy kettős barlang, a kisebbik nyílásból ömlik a víz a patakba, a mellette lévő nagyobb nyílásba viszont be lehet sétálni. Bent ketté ágazik, balra a járat végén fény, ez egy kis barlang ablak valahol feljebb a patakparti sziklán, a jobboldali pedig betekintést enged a patak útjába. A járat szabályos ablakszerű nyílásán lehet behajolni a patak fölé: balra a barlang mélyén valahol a forrása, jobbra pedig kilátni a kinti kifolyón.
A patakon továbbhaladni nem volt esélyünk, se gumicsizmánk, se száraz vagy legalább biztos lépés nem volt a faltól falig érő vízben, így a nagy vízesésnek vélt helytől alig 10-20 méterre, de visszafordultunk.
Két lehetőségünk volt visszajutni a kocsihoz: vagy a barlangon át, vagy a barlang felett vezető turistaúton. Rendhagyó módon most arra esett a választás, hogy ugyanazon az úton megyünk vissza (részben mert fent már jártam, részben mert a barlang visszafelé új arcát tudja mutatni). Előtte még meglestük a patak oldalágát, egy mini vízeséssel.
Majd felmásztunk a Medúza-zugon, be a barlangba.
A barlangban végül többnyire alternatív utakon jártunk. Ahol eddig fent a sziklákon, ott most lent a patakban és fordítva. Belestünk minden kis lyukba, erkélyre, hasadékba. Így fedeztük fel azt a kis platót, ami egy méretes tömbön volt, de a plafon magassága épp nem volt annyi, hogy guggolva be lehessen járni. Meg is állapítottuk, hogy remek kis barlangász gyakorlóterep lenne: lehet úgy próbálgatni a hason kúszást, hogy közben oldalról a többiek tudják szemlélni a műveletet. S bár a fényképen nem látszik, de balra a fal mögött folytatódott és volt egy hasonló szűk kijárata.
Az külön vicces volt, hogy visszafelé a barlang közepén találkoztunk 3 sráccal, amint épp a láncos szakaszon ereszkedek alá. Amikor a lámpafényünkbe kerültek, mindannyian felnevettünk, a debreceni srácok voltak ismét. Meg is jegyezték, hogy szerintük mi a barlangokban lakunk 😀
Elbúcsúztunk tőlük is és hamarosan a barlangtól is, visszamásztunk, majd ereszkedtünk a kocsihoz, hogy alig 1.5km gurulás után meg is érkezzünk a második kiindulópontunkhoz: felmásszunk a Boga-csűr magaslatára. Az odavezető utunk egy nagy mezőn keresztül vezetett, majd rövid, de kaptatós erdei szakasz, és… inkább hagy idézzek:
“…nyugat felé leereszkedünk a pár méterre levő hatalmas, vízszintes tisztásra, ami már önmagában egy érdekesség, különlegesség. Hirtelen észre sem vesszük, hogy az egész tisztás kisebb, nagyobb dolinákkal van sűrűn tele. Majd ha végigszlalomozunk a szabályos tölcsérek között, és a “túlsó parton” az ösvényen följebb kapaszkodunk, fogjuk látni, mintha valamikor szőnyegbombázás érte volna a tisztást. A füves kráterek némelyikének mélyén, főleg a nagyobbak mélyén vastag fatörzsdarabok vannak egymásra gurítva. Ezt a pásztorok teszik, hogy legelészés közben a töbörbe csúszott állataik nehogy beleessenek a zsombolyba.
A dolinás-tisztásban gyönyörködve picit gondolkodjunk el. A hegység, melyen kirándulgatunk, egy hatalmas mészkőtömb. Klímája pedig valami miatt úgy alakult ki, hogy rengeteg a csapadék. A víz pedig kitűnően oldja a meszet, ebből az oldóanyagból meg rengeteg van itt. Ennek eredményeként ez a hatalmas mészkőtömb szerte-széjjel van szaggatva. Mély völgyek, nagyon magas és függőleges falu sziklaszirtek, rengeteg barlang, lépten-nyomon dolinák, töbrök, zsombolyok, némelyike több száz méter mély, és több száz méter átmérőjű. Mindezekben, közöttük és alattuk, azaz a sziklatömb mélyén, több szinten, egymás alatt zubogó bővizű patakokkal. Egy óriási lyukas sajtra másztunk fel, ami ráadásul, és szintén a rengeteg víznek köszönhetően élénk és dús vegetációval van borítva. A mészkő, a víz, a fű és a fenyő fantasztikus kavalkádja ez!”
Fent a csűr peremén egy természetes, kb 80cm-es sziklakorlát állta utunkat, alatta pedig nem túlzás, több mint 700m mélyre lehetett lekukucskálni (1350m-ről néztünk a völgy aljára, kb 600m tengerszint feletti magasságra). Persze nem függőleges falat kell elképzelni, de akkor is lélegzetelállító!
Ha egy picit továbbsétálunk a peremen, egy barlanghoz jutottunk volna, de erről semmit nem tudtunk és a térkép alapján gyanús volt, hogy inkább a sziklaperem alatt lehet, így kihagytuk. Utólag az interneten nézegetve lehet, hogy nem kellett volna: turistaút vezet oda és elég menő kis bivakhelynek tűnik.
A kocsihoz visszafelé még egy kis kitérőt tettünk a Pádis-barlanghoz, amire azt írták, hogy helyi viszonylatban nem is akkora nagy szám. Pedig ez sem kicsi! De valóban, leérve az aljára “mindössze” egy kis oldaljárat található denevérrel ill. egy mélybe törő járat lefelé, de ide már nem bátorkodtunk bemászni.
Utolsónak vélt látnivalónkhoz pedig még tovább kellett ereszkedni kocsival kb 700m-ig, ahol a Boga-csűr alján megbúvó Boga-telep fölött magasodó rengetegben megbújik a Három Királyok vízesés.
Dokki sem unatkozhatott napközben, míg magára hagytuk, hol sütkérezett, hol a nagy tesókkal barátkozott, hol csak a “versenypálya” szélén leste a szerpentinen elsuhanó autókat, mint egy igazi rally szurkoló 🙂
A vízeséshez először meredeken fel, aztán még meredekebben lefelé kellett haladni, amit külön nehezített a bokáig érő avar, pontosabban hogy nem láttuk, mire és hova lépünk, hogy csak szimplán a leveleken, vagy az alatta lévő ágakon, köveken, laza talajon csúszunk le. Elég félelmetes, pedig normál esetben ilyen utakon vígan leszaladunk.
A szikla tetejéről alázúduló víz persze kárpótolt minden nehézségért. Ha minden igaz, a Bihar-hegység egyetlen vízesése (Boldizsár), ami mögé be lehet sétálni. Nyilván nem hagytuk ki mi sem 🙂 Külön nagyon hangulatos volt a 20m-es esés alján lévő fogadó medence falevéllel szegélyezett víztükre!
Vízesésből csak egyet láttunk, pedig a neve szerint három is kéne legyen. Ez nem hagyott nyugodni minket. Azt olvastuk, hogy a másik kettő a nehéz terep miatt nem látható, de úgy kínálkozott még egy (ugyancsak nehezen járható) irány, hogy felkapaszkodás közben egy kis időre mégis letértünk az útról és leereszkedtünk, hogy legalább távolról lássuk Gáspárt vagy Menyhértet. Csak itthoni kutakodás után derült ki, hogy valószínűleg az első és harmadik vízesést láttuk, a második közvetlenül a legnagyobb fölött volt, amit értelemszerűen nem láthattunk.
Úgy terveztük, hogy innen már csak irány a kocsi, aztán pedig hazafelé, de ahogy terveztük, úgy újra is terveztük gyorsan 🙂 Világos is volt még, erőnk is akadt, még ha nem is túl sok és a közelben egy geoláda is hívogatott még (legalábbis engem), ki nem hagytuk volna.
Az út nem volt könnyen járható, bedőlt fák nehezítették, de azt is tudtuk, hogy rövid ereszkedés után kaptató jön, ami felfelé nem lesz gond, de lefelé… azt már a vízesés felé megtapasztaltuk, mennyivel nehezebb. Csak bízni tudtunk benne, hogy itt máshogy lesz.
A Csonka-kőre felérve nem volt kérdés, hogy megérte! Elképesztő látvány a lehető legszebb fényekben (naplemente előtt 1 órával kb). Az egész Boga-csűr látszódott immár alulról (középről), mélyen lent pedig a falu játéknak tűnő apró házai, körben pedig a hegyek magasodó vonulatai.
Miután kigyönyörködtük magunkat egy kis falatozás közben a sziklacsúcson üldögélve, elindultunk lefelé, hogy az ősz teljes pompájában ragyogó, a lemenő nap fényében tündöklő erdejében szippantsunk még egy utolsót magunkba a Bihar-hegység élményvilágából.
(A lefelé út inkább csak a tériszony miatt volt rázós a meredek oldalú hegyháton, a fák és kövek elég sok kapaszkodót biztosítottak a csúszós avaron).
Hazafelé a kocsi ablakán át sokáig gyönyörködtünk a már horizont alá bukó nap által valószínűtlen színekkel megvilágított felhőkön és igyekeztünk tempósan kelet felé haladni, hátha lépést tudunk tartani, ezzel még tovább elnyújtva ezt a látványt. Végül persze a nap volt a gyorsabb 🙂
Mivel is zárhatnám a sorokat, mivel is zárhattuk volna a napot, a kirándulást, ha nem egy finom… igen, miccsel 🙂 valami kis eldugott pizzázó egyedüli vendégeként nem messze a határtól…
Leave a Reply