A kutyás ébresztés ellenére az volt a terv, hogy 7 körül, azaz a szokásosnál is korábban indulok, mert látnivaló még akadt bőven, a végére meg kell még több mint 2.5 óra a hazaútra is. Lett ebből “hajnali” 8 óra végül, de legalább nem ehhez képest csúsztam egy órát 🙂
Gugli maps most is a “barátom” volt, az mondta, hogy csak egy, azaz egy benzinkút van talpon a gáton, ahhoz pedig szép nagy kurfliban lehet csak eljutni, nekem meg villogott a lámpa… Miután megtöltöttem a tankot, nagyjából 5 db nyitva levő, egyszerűen megközelíthető benzinkút esett még utamba… no comment.
Utána próbálta jóvá tenni és egy kellemes kanyargós, erdei útra vitt, egyenesen Samobor vára felé, vagyis annak romja alatt fekvő kis kápolnához. Innen ugyanis még az alig 2-300m-en igen jelentős szintet mászva lehet feljutni a romhoz, amin pár szalaggal jelezve van, hogy nem annyira támogatott, de azért megtűrt annak látogatása. Nem maradtam kint.
Itt volt a reggeliző helyem csendben, nyugiban, amíg meg nem érkeztek az első látogatók. Én addigra már megrepültem, így magukra is hagytam őket és kanyarogtam tovább az amúgy nagyon kellemes napos, dimbes-dombos út, amolyan alpesi tájas útvonalán, ahol sok helyen csak egy sávos, nem éppen belátható volt az út, némi extra izgalmat okozva ezzel. Ja és a térképet nagyon-nagyon győzködni kellett, hogy ne vigyen át Szlovéniába, hiába rövidebb arra…
A lombkorona sétány már sokkal forgalmasabb volt, ott már nyüzsögtek az emberek, főleg a gyerkőcös családok. Egy kb 120m hosszú, 5m legnagyobb magasságú sétány próbálta megmutatni fentebbről a világot. Kilátás nem volt, de nem is ez a célja. Néhány ismertető tábla mesélt pár dolgot, de a legizgalmasabb rész leginkább a sétányról lógó hinták voltak 🙂
Meg volt egy torony, ami bár a sétány mellett volt, de semmi összeköttetése nem volt vele. Alulról lehetett felmenni egy egészen érdekes feljáró megoldáson. 3 szintes “lépcsőházban” létra nem volt, hanem szintek váltakozva, hol elől, hol hátul, közte pedig a falon egy-egy fadarab, mint fellépő. Mondjuk leginkább gyerekekre volt méretezve, de azért felküzdöttem magam, bár még kilátás se volt, olyan magas volt a fala.
A mellette lévő patakpart viszont kellemes piknikező helynek tűnt, ill. a közelben volt egy nagyobbacska erdei étterem is.
Innen elég közel volt Kumrovec falumúzeuma, ahol külön házat szenteltek Tito-nak (hogy ez most tényleg a szülőháza, vagy csak ilyen lehetett a faluban, az nekem nem derült ki). Furi volt, hogy a skanzen belépős, de igazából a túloldalán kb minden vége nyitott volt, avagy a falu utcáiról szabadon be lehetett sétálni. Mindegy, én illedelmesen hozzájárultam a fenntartáshoz.
Volt itt korabeli lakások belső tereinek, vagy épp a mesterségek műhelyeinek bemutatás, minimálisan árusok és mini múzeumok. Mondjuk a beígért “részt vehet a kényérkészítésben” részt sehol sem találtam. Talán a kovács műhely foghatott volna munkára, de ott is inkább csak árulta a már kész portékákat, amit minden bizonnyal annó vihettek a nem is olyan távoli középkori lovagvárba is, így én is útnak indultam arrafelé, hogy utánajárjak.
Így érkeztem Veliki Tabor várába, ami meg kell hagyni, igencsak szemrevaló már távolról is.
A Zagorje északi részén, egy szőlőkkel gyümölcsösökkel borított, erdős domb tetején álló Veliki Tabor vára a középkori lovagvárak mintapéldánya. Valahogy így képzeljük el a tökéletes várat, hatalmas, masszív, kerek bástyatornyok által körülölelt lakótorony. […] A török veszély csökkenésével kényelmes lakópalotává alakíttatták át a tulajdonosok, […] mivel a Rátkay család végig Nagytábor várában élt, ennek köszönhetően maradt meg eredeti állapotában.
Forrás: https://kirandulastippek.hu/eszak-horvatorszag/zagorje-a-szarazfoldi-horvatorszag-eszenciaja
Az ország egyik legépebben fennmaradt várának legjellemzőbb része az ötszögű lakótornyot körülvevő, négy, fehérre festett, félkör alakú, kövér bástyatorony, melyeket egybefüggő pártázatos fal köt össze. A belülről meglepően szűknek tűnő várudvaron áll az erődítmény legrégebbi része, a lakótorony, az udvart gyönyörű, háromszintes, reneszánsz stílusú, árkádos galéria övezi.
Végtelen sok kiállításra nem kell bent számítani, inkább kelti az üres érzetét, de maguk a falak és tornyok magukban is megragadóak, és azért akadt egy-egy terem, ahol tematikusan bemutatásra került pár dolog, vagy épp korabeli, nagyon szép cserépkályhák növelik a terem pompáját. A kápolna rész bár nagyon üres volt, remek visszhanggal rendelkezett, így elfütyürésztem, dalolásztam, amíg egyedül voltam ott 🙂
A három szintes lakótoronyban kialakított kiállítás vetítéséből az is kiderült, hogy …
Veliki Tabor is rendelkezik egy külön bejáratú szellemmel, a várban kísértő nőalak a XV. század óta jelenik meg teliholdkor a folyosókon. A legenda szerint a fiatal várúr, Cillei Frigyes szívét nyerte meg egy helybeli szépséges lány, Veronika. A nagyhatalmú apa, Cillei Hermann természetesen hallani sem akart a rangon aluli frigyről, ezért boszorkányként bélyegezve fojtották vízbe az ártatlan leányt, majd testét az akkor épülő várba falazták.
Forrás: https://kirandulastippek.hu/eszak-horvatorszag/zagorje-a-szarazfoldi-horvatorszag-eszenciaja
Állítólag a fiával se volt túl kegyes, pár évre börtönbe záratta. Mikor megenyhült a szíve, a fia már mentálisan nem volt túl egészséges. És állítólag ez mind jó eséllyel valóban meg is történt, a közeli kis kápolnában talált freskó is értelmet nyert, amikor összekötötték a történettel, hiszen ott vannak ábrázolva a történet fontosabb jelenetei, szereplői. Sajnos az internet szerint leginkább zárva van, így meg sem próbáltam megtekinteni.
Volt még egy kastély betervezve mára, de végül úgy döntöttem, hogy a falakból egyelőre elég, az ott található kiállítás, bejárás valószínűleg el is vinne legalább egy fél napot, annyira meg már nem futja. Helyette kilestem egy Neander-völgyi kiállítást, ami hasonló kuriózumnak ígérkezett.
Nem pontosan tudtam, mire számítsak, de igazán pozitív meglepetés volt! Már a bejáratig is mindenféle hatalmas kültéri szobrok, alkotás keltik fel az ember figyelmét és hangolják egy korábbi világra. Maga az épület egy nagy betontömb és üvegfal egy völgyszerűségben, így ez nem sokat árul el, de belépve máris izgalmasabb térbe érkezünk. Jegyvásárlás után és közben egy vetítést lehet megtekinteni, ahol az ősemberek egy jelenetét játszották újra színészekkel (ennek hogyanjára egyébként később ugyancsak kis videókkal kitér a kiállítás), utána pedig elindulunk egy kanyargós folyosó termeken és tereken átvezető ívén, hogy megismerjük, hogyan is alakultak ki…a minden is 🙂 Az univerzum, a világ meg minden. A vallás, a tudomány hogyan fejlődött és állt a teremtés elméletekhez, az emberek és állatok hogyan fejlődtek ki, stb, stb. Az egész apropója egyébként az, hogy itt (vagy valahol a közelben?) találtak horvát régészek a Neander-völgyihez hasonló leleteket (amik szintén bemutatásra kerülnek).
Nagyon kis modern és több érzékszerve is ható, itt-ott interaktív múzeum, ami jól vezeti az embert, nem unalmas (én pl nagyon élveztem, hogy a kiírások egymásra épülve kb egy történetté összeállva meséltek), látványos és izgalmas. Jó, az ősember makettekkel való fényképezkedés már kicsit túlzás volt, főleg, hogy után a kijáratnál szembeköszöntek és mivel utánam nem sokan csináltak képet, így elég sokáig ott virítottam 😀
A kijárat nem a bejáratnál volt, ezzel némileg meg is szívtam, mert az elején a vetítésnek én csak a végét láttam, nem is gondoltam, hogy fontos lesz később, de úgy voltam vele, hogy majd kifelé jövet pihenésként megtekintem az elejét is. Ha arra jársz, feltétlenül csüccs le, ill. az elején nem annyira triviálisan kötődő patika részt is érdemes elolvasni. A végén egy picit feljebb, a domboldalon köt ki az ember, ahonnan egy ösvényen lehet még fentebb sétálni és vélhetőleg arra a helyre érkezni, ahol a leletek előkerültek (vagy egy nagyon hasonló domboldal), ahol most ugyancsak replikákkal jelenetek, ill. állat szobrok jelennek meg.
Még egy megállót terveztem mielőtt átlépem a határt és elhagyom Horvátországot: Varasdfürdőre, az ókori fürdővárosba.
Varaždinske Toplice Horvátország legősibb fürdőhelye. 1800 méterről feltörő 58 fokos kénes vizét már az itt élő illír jasi törzs is használta. Az i.sz. 1. században a természetes adottságokat kihasználva a rómaiak várost emeltek ide, ami az Aqua Iasae, vagyis “Jasik vize” nevet kapta.
Forrás: https://geocaching.hu/caches.geo?id=4629
A római város maradványainak régészeti feltárása hosszú évek óta folyik. Ez Horvátország egyik legnagyobb, legjelentősebb ókori emléke. A látogatók számára a romok azonosítását horvát-angol-német nyelvű feliratok és illusztrációk segítik.
A dombon, a termálforrás köré épült az árkádokkal és oszlopcsarnokkal kerített fórum. Közepén 8 m x 13,5 m-es, 2,5 m mély, 70 cm vastag kőfallal körülvett melegvízű medence. Mellette a melegvízű források területe, amelyek vizét nemcsak a medencében hasznosították, hanem a város vízvezetékhálózatába is bevezették. Az ehhez kapcsolódó szennyvízvezeték és a medence túlfolyó rendszere nagy szakértelemről, a természetes források jellegzetességeinek alapos ismeretéről tanuskodnak. Ehhez hasonló fürdőt eddig csak Angliában, Bath-ban tártak fel.
Sajnos – nyilván – fürdésre nem lehet használni, de érdekességnek nem utolsó, mögötte pedig igen kellemes parkban lehet sétálni.
Innen már szinte egyenes út vezetett a határhoz (leszámítva, hogy nem mentem fel a horvát autópályára), ahol búcsút intettem az elmúlt 17 napban felfedezett országnak és megkezdtem “száguldásomat” (immár autópályán) hazafelé.
Apró motoros izgalmak azért a magyar részre is jutottak: tankolni kellett, de nem akartam a határnál, mert még vagy 100km volt a mociban és úgyis kellett egy pihenő félútra. Gugli szerint van is ott egy nyitva lévő, kis kitérővel Zamárdiban könnyen elérhető benzinkút, pont jó lesz. A benzin lámpám már villogott, a benzinkút természetesen nem. Zárva volt. De szerencsére 10 percre (és kb ugyanennyi km-re) Siófokon viszont igen. Picit hosszabb pihi, majd rám sötétedett és irány tovább, ámde az M7-esre felhajtani itt épp nem lehetett, így a 7-esen kellett továbbmenni egy másik feljáróhoz. A sötéten egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy egy igen nagy darab elcsapott állatka véres, csontos maradványa van az úton, alig tudtam kikerülni. Jól rám ijesztett horrorisztikus látványa és a hirtelen akadály :S Ezt leszámítva már teljesen zökkenőmentes volt a hazaérkezés így 17 nap után lezártam az expedícióm, ahol kb 4500km-en keresztül fedeztem fel Horvátországot északon, keleten, délen, nyugaton, kívül-belül, mondhatni alul és fölül 🙂 Össze sem tudom számolni, mennyi mindent láttam, de igazából azt sem, hogy mennyi mindent még nem! Lesz még miért visszatérni 🙂
17. nap számokban: kb 500km és mintegy 10 óra úton
17. nap válogatatlan képei: https://photos.app.goo.gl/p6L3MGAbDpHFbb5z8
UI: több napi beszámoló már nem érkezik, hiszen már itthon vagyok, de a korábbi beszámolókat kiegészítendő információk, videók, képek, esetleg tervek még születhetnek a napokban. Köszönöm, hogy eddig követtél, olvastál, nézz vissza később is! Széles utat!
Leave a Reply