Leesett az idei első nagyobb hó, amit ráadásul már egy héttel korábban beharangozott az időjárás-előrejelzés és kivételesen még úgy is lett 🙂 Több se kellett, Vera már előre kivette a szükséges szabadnapot, így péntek reggel már csak azt kellett kitalálni, merre is induljunk. Biztosra mentünk: a Pilis egyik csúcsát céloztuk meg, ahol amellett, hogy jó eséllyel hó is vár minket, még egy hüttés, melegedős pihenőre is pályázhatunk.
Nem csalódtunk! Minden vakítóan hófehér volt, meglepően mély, fehér paplan takarta a tájat és bár voltak páran a Két-bükkfa-nyereg parkolójában, a sárga jelzésen, amin mi indultunk, még senki nem járt, így szűz hóba süppedhettünk. A fák is meghajoltak előttünk, vagyis… nem pont miattunk, de bizony volt, hogy földig görbültek a vékonyabb ágak a rájuk nehezedő hó terhe alatt, nem mellesleg jól eltakarva a turistautat, mintha az nem is létezne. Igazán mókás élmény volt, ahogy az ágakra csapkodva azok a lehulló hótól megszabadulva daliásan égbe szökkentek, így nyitva utat nekünk.
Első megállónk az előző héten kihagyott Szopláki-ördöglyuk volt. A többi barlanggal ellentétben itt egyáltalán nem számítottunk arra, hogy be is tudunk majd menni. Részben a nagy hó miatt, részben mert a leírások alapján is látszódott, hogy ez azért annál komolyabb felszerelést igényelne. És valóban. Szerencsére korláttal elkerített a 111 m mély hasadék bejárata, amely már az elején is szinte függőleges hasadékként vezet a mélybe (csak kötélen lehet tovább ereszkedni a barlang több pontján is a 430 m hosszú járatban). A fölötte magasodó, borostyánnal benőtt, ill. most leginkább hóval takart szikla és sötét üreg azonban így is igen látványos.
Innen egy picit visszafelé haladtunk, szembetalálkozva az első túrázókkal (akik örömmel konstatálták, hogy kitapostuk nekik az utat), majd a S+ jelzésen elindultunk fölfelé, Dobogókőre. Kellemes emelkedő, hol mások nyomaiban, hol teljesen érintetlen hóban. Elhaladtunk a Zsivány-sziklák mellett (melyekből a hó alatt alig-alig látszódott valami) és a Nagy-Hideg-Lyuk mellett is, ami nem is lehetett volna méltóbb a nevéhez. Már ami a hideget illeti. Nagyságát tekintve már kevésbé vagyok biztos benne, a hótakaró alól alig-alig látszott ki valami. Ha nem tudjuk, hogy ott van, talán észre se vesszük.
Dobogókőre felérve nem volt olyan szerencsénk, mint egy héttel korábban: pont a felhőben találtuk magunkat, így nem sok kilátással ajándékozott meg minket a hegy. A Báró Eötvös Loránd Menedékház mögötti kilátótól rögtön indultunk is tovább a Zsindelyes felé. Volt egy gondolatunk még reggel, hogy a Thirring körutat bejárjuk, de ilyen csúszós, havas időben jobbnak tűnt nem sétálni a meredeknek vélt sziklás oldalban. Majd száraz időben!
Helyette inkább rövid urbex kitérőt tartva benéztünk a volt Nimród hotel lehangolóan lepusztult épületébe. A jó ideje használaton kívüli szállón nem segített a 2017-es tűzvész. Azt persze továbbra sem értem, hogy ha már bemegy valaki (lezárva amúgy sincs), akkor miért kell bármihez is hozzányúlni, pláne törni, zúzni, átrendezni… :/
Szerencsére a Zsindelyes vendéglő sokkal jobb állapotban van, olyannyira, hogy rá sem ismerek a gyerekkori emlékek közt. Így is hangulatos ugyan, de azért a nosztalgia élményt erősen rombolta a különbség. Egy meleg innivaló mellett mosolyogtuk meg a kandalló tetején heverő, Bátor névre hallgató 14 év körüli cicát, aki mozdulatlanul tűrte, hogy kb minden vendég megsimogatta, de még a közelben lévő asztal alatt fel-felvakkantó kutyára se mozgatta füle botját sem.
A néhai síháztól nem messze lévő sípálya erősen csábított egy jó lecsúszásra, azonban most nem készültünk ilyen alkalmatossággal, így jobb híján továbbsétáltunk a piros háromszög mentén, el a távközlési antennák mellett (amelyeket előző héten láthattunk a felhők fölött), majd le a völgybe, hogy aztán a gerinccel párhuzamosan, egy erdei bringás úton térjünk vissza a sípálya aljába és aztán onnan folytassuk körünket.
Meglepő módon, a bringás útvonalon bizony akadt egy elvetemült tekerő, akit nem zavart a hó és biciklije nyomát hosszan a fehér lepelbe vájta valamikor nem is olyan sokkal előttünk.
A sípálya ugyan nem üzemel, jól mutatja ezt a régen leszerelt felvonó is, de sínyomokat is találtunk és külön vicces, hogy este a facebook-on a hozzá tartozó büszke bejegyzés is Vera elé ugrott 🙂
Az útról itt-ott a kanyarban kitekintve előttünk a Vadálló-kövek látványa fogadott, de talán még a Duna kanyargása is feltűnt. Közvetlenül az út mellett pedig a Fasírtgolyó-szikla mosolyogtatott meg minket, bár most leginkább egy porcukros kókuszgolyóra hasonlított.
A zöld négyzet jelzésre felkanyarodva annyira megtetszett nekünk az erdei út, hogy inkább azon haladtunk tovább a meredek emelkedőről lemondva (jaj, milyen nehéz volt:) és végül a sárga jelzésre kilyukadva, azon felszuszogva a Szer kövek fölött érkeztünk meg a Tirts Rezső kilátóponthoz, ahol most már sokkal kevésbé ködös, szép kilátás fogadott minket.
A pihenőpadon pedig egy cuki kis hómedve és kevésbé kidolgozott hókacsa 🙂
Közben a nap már elkezdett lebukni és izzó vörösbe festeni az ég alját, ami remekül nézett ki a hófehér erdő sötéten magasodó fái között.
A kocsihoz vezető erdei út egy részét még a világító hó fényében tettük meg, míg végül ránk nem szállt a teljes sötétség, hogy aztán inkább az aszfalton, lámpafényben tegyük meg a maradék 1.5 km-t.
Leave a Reply